Idén rendhagyó, illetve hagyományteremtő jelleggel Sipeki Zsolt polgármester felkért, hogy mint Dánszentmiklós település „ifjú” lakója mondjak köszöntőt az 1848-as márciusi hősök tiszteletére a települési megemlékezésen.
A felkérés nagyon megtisztelt és meghatott. Egy héten át éjjel-nappal csak a köszöntőn gondolkodtam. Petőfi verseket olvastam, korabeli életrajzokat, leveleket néztem át és elmentem a Nemzeti Múzeum lépcsőjéhez, mindezt azért, hogy áthasson a kor szelleme, és belém költözhessen az akkor hangulat. Úgy éreztem, valóban „visszatérek a gyökerekhez”, oda, ahonnan mai nemzeti, társadalmi létünk kisarjadt. Új fényben tűnt fel előttem maga az ünnep. Megéreztem, mekkora örömre ad okot, hogy ma szabadon ünnepelhetjük ezeket a hajdani napokat, hogy Petőfi Sándor versei nem végezték tiltó listán, és megértettem azt is, milyen sokat köszönhetünk a hajdani időknek. De egyben elementárisan töltött el annak tudata, hogy újra és újra el kell érjük azt a hangulatot, lelki állapotot és jóba vetett hitet, amit a „márciusi ifjak” magukénak mondhattak. Azért, hogy minden nemzedék átélhesse a lélek tavaszát!
A köszöntő:
Ma reggel az járt a fejemben, nem is emlékszem, hányszor ünnepeltem már életem során március 15-ét. És milyen csodálatos az, hogy ez a nap évről évre eljön. Sokan öntudatlanul, megszokásból vagyunk itt esetleg azért, mert kötelező. De ha jól belegondolunk, ebben nincsen semmi különös. Hiszen életünk számos meghatározó részét öntudatlanul cselekedjük.
Például miért beszélünk még ma is magyarul? Miért itt van az országunk és nem máshol? Vagy még mindig ehetnénk kézzel egy tálból, mint őseink 600 évvel ezelőtt, de egy ideje mi késsel villával eszünk saját tányérjainkból. Mai életünk legnagyobb része őseink egy-egy valaha meghozott döntéséhez ragaszkodik, tetteiket ismétli. A történelem abból áll, hogy valakik egyszer valamit elkezdenek és azt leszármazottaik vagy folytatják valameddig, vagy nem.
Március 15-e a nemzet hagyományos ünnepe. Olyan, amit már akkor is megtartottak őseink, mielőtt az állam hivatalossá tette. Maga az ünnep nem 1848-ban született. A világosi fegyverletétel után a Habsburgok hadserege megszállta az országot. Vezetőit kivégezték, bebörtönözték, elüldözték. Népe önkormányzatát felszámolták, ügyeit idegen hivatalnokok intézték.
Ebben a közegben 1860. március 15-én egy maroknyi pesti diák megemlékezést szervezett a Forradalom tiszteletére. Nem küldte őket senki, nem szerveztek nekik ünnepséget. Ugyanaz a hazafiúi lelkesedés fűtötte őket, mint a 12 évvel azelőtti márciusi ifjakat. A diákok felvonulását szétverte a katonaság. Egy diákot megöltek. 1848-ban azon a napon senkit sem bántottak! A katonaság egy puskát sem sütött el! A Forradalom első emlékünnepe véresebb volt, mint maga a Forradalom!
Azóta, 1860. március 15. óta immár 155 éve Kanadától a Székelyföldig a hazafiak összegyűlnek. Talán csak néhányan egy londoni kocsmában, és nem koccintanak a sörrel! Vagy ide jönnek a dánszentmiklósi művelődési házba. Vagy Csíkszeredán az utcákon és a tereken ünnepelnek, ha esik, ha fúj!
De miért? Miért éppen ezt a napot hagyták ránk őseink? Miért ezt szeretjük mi is? Hiszen tulajdonképpen arról emlékezünk, hogy fiatal tanárok, újságírók, nyomorgó költők a reggeli kávéjuk után zajongva átvonultak egy nyomdába. És ott hátuk mögött egy zajos tömeggel kinyomtattak egy verset és egy 12 pontból álló jegyzéket. Engedély nélkül, fizetés nélkül. Majd elmentek az akkori főfő kormányhivatalba és alá íratták a két papírlapot. Este ünnepeltek és boldogan haza tértek. Az ablakokban pedig mindenhol égő gyertyák hirdették a diadalt.
Nem folyt vér! Nem volt csata, utcai harc, barikád! A mai napon ezt a vértelen forradalmat idézzük fel. Egy hatalmas, felszabadultság élményt. Ebben a hét országra szóló lakodalomban született meg az a szabadság, melyhez ma is mérjük magunk! Mikor egy pillanatra, talán öröklétre az egész haza lelke egyetlen közakarattá egyesült.
Ezt a közakaratot testesítjük meg ma is itt és szerte a világban. Újraéljük azt a napot! Ez a színpad itt a Nemzeti Múzeum lépcsője, akik itt beszélnek ma, Petőfi, Jókai, Vasvári helyén állnak. És a Múzeum lépcsője előtt itt a múzeum kert, ahol összegyűlik a mindenkori magyar nemzet. Ez a magyarság nagy hadgyakorlata! Minden évben bombák, repülők, csatahajók helyett az ünneplő nemzet. És ne higgye senki, hogy ez kevés, vagy jelentéktelen. Ha mi ma szerte Magyarországon nem állnánk a helyünkön, akkor túl a hegyen Romániában a székelyek nem követelhetnék vissza hangosan ősi önrendelkezésüket. A Vajdaságban, a Felvidéken, de még Ausztriában is bezárnák a magyar iskolákat és a magyar neveket még a térképről is kitörölnék.
Mert lehetne úgy is, hogy az egyik kormány kiír egy népszavazást. Akarja-e Ön, hogy Magyarország eladja az állami vagyont és a bevételt egyenlő arányban szétossza a lakosság között? Akarja-e Ön, hogy a magyar országgyűlés, a honvédség, a rendőrség, a posta és a többi szerv bejelentse jogutód nélküli megszűnését? Akarja-e ön, hogy becsukjuk a boltot? És mindenki mehet amerre lát a kis vagyonával! Nagy a világ!
Megtehetnénk, de nem tesszük. Helyette ma is ide jöttünk, folytatjuk a hagyományt. És megmutatjuk a világnak, de legfőképpen önmagunknak, hogy voltunk vagyunk és lenni akarunk!
Mert kokárdát, szép cipőt, jó öltönyt adnak pénzért, de az összetartozást, a hazaszeretetet, a magyarságot azt meg kell élni és nem csak ma egyszer egy évben, hanem minden pillanatban!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Hosszú távollét után állhattam ismét a falum színe előtt. Hajdani színjátszó szakkörök műsorai, ünnepi versmondások, farsangi felvonulások után most felnőttként kellett ott állnom és hitet vallanom azokról az értékekről, melyek mentén igyekszünk, hol jól, hol rosszul megfelelni az őseink által kijelölt irányoknak.
Nagy tapsot és sok gratulációt kaptam. Úgy érezhettem, hogy a szülőfalum újra magához ölelt!
A bejegyzést készítette: Béres Sándor, néprajz-történelem szak (Pécsi Tudományegyetem)
