A gyapjú múltja és jövője

2015. május 16-án délután 3 h-ra hívott a plakát mindenkit a dúzsi Községi Könyvtárba. Hét ágra sütött a nap délután, és ez azt jelentette, hogy nem sokan jönnek majd, gondoltam.  

Főleg gyerekekre számítottam, hiszen más alkalmakkor is ők voltak aktívak, de most inkább a szülők jöttek nagy örömömre. Segítettek elrendezni a magammal hozott nemeztárgyakat és szőtteseket, majd nosztalgiával vegyes csodálkozással hallgatták az előadást. Először a gyapjúval mint anyaggal ismerkedtünk. Vittem is magammal nyers racka és merinói gyapjút, amit kézbe foghattak. A gyapjú múltbéli jelentőségéről, a világ legnagyobb gyapjútermelő országairól beszélgettünk, majd rátértem a hasznosítására. 

A feldolgozás menetét lépésenként képek és Teri néni segítségével mutattam be, aki tolnai sváb asszony lévén fiatal korában a saját gyapjújukból kötötte a család ruháit. Fuszekli, tutyi, pulóver, mind a legszebb saját fonalból. Már azért megérte eljönni, hogy ezt a többiek és én is hallhattuk. Ezután a magyar juhfajtákat vettük sorra, köztük a ciktát is, amely ebben a térségben meghatározó jelentőségű volt egyszer. Nagy érdeklődéssel fogadták, mikor kiderült, hogy csak egyetlen nyáj van belőle Vértestolnán, pedig hajdanán minden sváb portán volt belőle erre. Beszélgettünk a rideg és istállózó állattartás különbségeiről, a gyapjak minőségéről, a falubeli juhokról, a gazdálkodók helyzetéről. Végül a nemez történetét mutattam be, az ősmagyar és modern nemezkészítésről vetítettem. 

- Mit csinálhat Dúzson az a tíz ember a könyvtárudvaron, hogy ilyen jól mulatnak? - kérdezte a 94 éves Anna néni. - Gyere lányom, nézzük meg! - mondta, majd rokonostul megjelentek a Könyvtár udvarán, és elképedve nézték, ahogy fülig szappanosan gyerekek és felnőttek simogatják együtt a nemezt. 

A kép megszáradt, a Klubterem falát díszíti majd. A mi kis kétszáz lelkes falunkban nagy eseménynek számít egy ilyen alkalom, és azt hiszem, sokáig beszélnek még róla a Fehér Agyarban, vagyis a kocsmában.

Miből lesz a nemezkép?

Végezetül pár gondolatébresztő sor Bartha Miklóstól:

„Nincs juh. A Kárpát-lakónál ez a legborzasztóbb valóság. Ahol juh van, ott tej, túró, sajt, orda, savó van. És gyapjú. Tehát élelem és ruházat. Aztán bárány. Tehát adóra való. Aztán trágya. Tehát termékenyítő erő. Hegyvidékeinken a juh egy egész mindenség. Szerény igényű és nagy hasznú állat. Kibírja a legzordabb időjárást. Pajtára nincs szüksége. Minden fűszálat értékesít. Jámbor, ragaszkodó, erkölcsös. Sokszor azt hiszem, hogy talán még vallása is van. Hiszen nincs olyan jó barátja a szegény embernek, mint a juh. Mindenét neki adja, s vajmi keveset kér tőle. Ahol nincs juh: ott már nem a vég kezdetéről, hanem a vég legvégéről beszélhetünk.”

A bejegyzést készítette: Fóris Dóra, természetvédelmi mérnök - tanító

Hogyan kommunikálnak a növények?

A növényi kommunikáció kutatása napjainkban a növényi tudományok egyik legizgalmasabb és legdinamikusabban fejlődő területe. Számtalan újdonság, meglepő felfedezés tanúi vagyunk, lehetünk. Ezért választottam ezt a témát a győri Veres Péter Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakiskola érdeklődő diákjainak a 2015. március 10-én tartott előadásomon. A mintegy 50 fős hallgatóság – köztük a diákok 3 szaktanára – az iskolai tananyaghoz való kapcsolatokból és a már ismert jelenségekből kiinduló, majd a legfontosabb újdonságokat bemutató előadást figyelemmel és érdeklődve fogadta.

A növényi kommunikáció kutatásnak jelentős múltja, és minden bizonnyal ígéretes jövője van. Darwin már 1880-ban arról írt egyik könyvében, hogy a növény „agya” a gyökérben van. Ma pedig már öko-pszichológiáról, növényi neurobiológiáról és viselkedésökológiáról is beszélhetünk. „Ma már nem az a kérdés, hogy tudnak-e kommunikálni a növények (ezt már bizonyítottuk), hanem az, hogy miért és hogyan csinálják?” (Richard Karban ökológus)

A növények és baktériumok, valamint növények és gombák közötti kölcsönhatások (szimbiózis) egy része már régóta ismert. A növények kémiai reakciók segítségével képesek felismerni és megkülönböztetni a káros és hasznos baktériumokat és gombákat. Így hatékonyan fel tudnak készülni a védekezésre. A kibocsátott információ meghatározza a növény kapcsolatait, kölcsönhatásait. A legújabb kutatási eredmények szerint a növényvilágban sokrétű információs hálózatok működnek:

Bár a növények nem rendelkeznek az állatokra jellemző aggyal és idegrendszerrel, de képesek egymásnak üzeneteket küldeni és fogadni, ezeket értelmezni és megfelelően reagálni rájuk. Amikor a rovarok megrágnak egy levelet, a növény illékony vegyületeket bocsát a levegőbe, majd ezeket a „jeleket”, kémiai üzeneteket a környező növények észlelik, és azonnal elindul a „vegyi fegyverkezés” válaszreakciója, hogy megvédjék magukat a növényevő rovarok támadásaitól.

A növények képesek olyan jeleket is küldeni, amelyek vonzanak olyan ragadozó rovarokat, amelyek elpusztítják a növényevő kártevőket. A növényevő rovarok és a velük táplálkozó rovarok tulajdonképpen egy kommunikációs illatfelhők közötti világban élnek, amelyek tele vannak vegyi információval. Hangyák, lepkék, kolibrik, sőt a teknősök is képesek ezekre a növények által kibocsátott vegyi információra reagálni.

A növények elektromos impulzusokkal és feszültségkülönbségen alapuló jelzésekkel is átadnak egymásnak információkat, amely már az állatok idegrendszeréhez hasonló működést mutat (pl. rovarevő növények). Az ebben a folyamatban szereplő gének evolúciós szempontból megfeleltethetők azokkal az érzékszervi ionszabályozó receptorokkal, melyeket az állatok használnak a különböző jelek érzékelésére. Ez egy közös ősi mechanizmust jelent a növények és az állatok között.

A növények információs (kommunikációs) képességét a jövőben fel lehet használni a kultúrnövények kártevőkkel szembeni ellenállásának javítására. A természetes védekezőképességek kialakításával kevesebb növényvédő szerre lenne szükség, melynek környezetvédelmi jelentősége kiemelkedő.

Az előadás után a diákok kezdeti megilletődöttsége miatt főként az általános biológiai ismereteket, kertészetet és informatikát oktató szaktanárok tettek fel kérdéseket a növényi kommunikációt vizsgáló kísérleti módszerekről.

A bejegyzést készítette: Dr. Alföldi Zoltán, agrármérnök - humánökológus

Iskola Másképp

Horváth Dénes a zerindi Tabajdi Károly Általános Iskolában járt...

„Scoala Altfel”, azaz Iskola Másképp. Egy hét az Arad-megyei iskolák számára, amikor a diákoknak és a tanároknak más módszerekkel lehet és kell eltölteni az iskolai órákat. Ezen a héten „kért el” minket -a nyolcadik osztályos diákokat- néhány órára Erzsike tanárnéni férje, hogy természetről, természeti értékekről beszélgessünk; mégpedig olyanokról, melyek minket, mint zerindi lakosokat legfőképpen érintenek. 

Bár a hegyek már közel vannak és tenger is mossa az ország partjait, mégis egyetértettünk abban, hogy számunkra mindez kevéssé fontos, hiszen alig járunk arra, viszont annál többet tartózkodunk otthon a faluban és annak határában. Hogy mi is az a természeti környezet és mik azok a természeti értékek, abban is hamar megegyeztünk. Ezután rövid listát írtunk ezekről a helyben lévő értékekről, ki-ki saját véleménye szerint. 

A közös keresztmetszetet a folyó (itt Kerezsnek mondják, de a térképeken Fekete-körös), a túzok és a legelő jelentette. A túzok annak ellenére került be a 10-es toplista előkelő helyére, hogy évek óta nem él már a zerindi határban. Szerény listánkat ezután összevetettük a Natura 2000 hálózat kijelölésénél talált élőhelyekkel és fajokkal. Képzeljétek! Azon a honlapon, ahol a szakemberek a Zerinden megtalált közösségi jelentőségű fajok és élőhelyek listáját közzétették, egy sereg állat- és növényfajt találtunk, és azt is tudták ezek a ritkán látott szakemberek, hogy nincs már túzok, merthogy nem szerepelt a listájukon. A fajok nagy része viszont a folyóhoz és a legelőhöz kötődött, ahogy ezt mi is kiemeltük a 10 legfontosabb természeti értéket felsoroló listánkon. Arra is rájöttünk, hogy leginkább ott maradtak meg ezek a ritka és érdekes fajok és élőhelyek, ahol valamiért nem lett szántóföld a legelőkből és az erdőkből. Miféle erdőkből!? Hogy jön ide az erdő? Zerind határában egy zsebkendőnyi erdő sincs, de a szomszéd falvakban már akad, ha nem is annyi, mint a közeli hegy- és dombvidékeken. Csodálkozva vettük elő a régi térképeket, ahol látni lehetett azt a sok-sok erdőt, ami körbeölelte a falunkat. Az előadó azt is elmondta, hogy az idős emberek még emlékeznek rá, hogy az utolsó zerindi erdőt 1935-ben vágták le. Még van olyan ácsolt disznóól a faluban, ami az ekkor letermelt faanyagból készült és benne még most is röfög a malac.

Ezután fociztunk egyet az iskola udvarán, majd olyan állatokról néztünk fényképeket, amelyek itt élnek a közelünkben, de ritkán látjuk őket (vagy inkább soha). Egész sereg van belőlük! Leírok néhányat, hogy lásd: mennyire különös helyen élünk itt az Alföld szélén, Románia szélén, Erdély szélén, mindennek a szélén: itt a Partiumban.

Réti csík, erdei fülesbagoly, bíbic, mocsári teknős, hód, karvaly, nyaktekercs, széncinege, kékcinege, vízisikló, rézsikló. És írok egy növényt is, egy nagyon szép növényt, ami ősszel virágzik  és nálunk nincs sok belőle, de annál jobban örülünk neki. Őszi kikerics."

A bejegyzést készítette: Horváth Dénes, botanikus

Játékosan a „vízen járó nép” hazájáról

A balatonmáriafürdői Közösségi Házban a Festetics Kristóf Általános Iskola iskolásai, tanárok és falubeliek részvételével tölthettem egy délutánt, ahol az Emlékeink, természet és ember kapcsolata a Nagyberekben napjainkban címmel a „Vissza a Gyökerekhez” programsorozat keretében mesélhettem egy újabb előadás erejéig.

Egy kis játékkal kezdtünk, ami során a Nagyberekre jellemző képek alapján kérdeztem meg a résztvevőket: kiben, mi él az adott hellyel, legelővel, nádassal, berki szigettel kapcsolatban? Majd közösen „fejtettük” meg a képek hol és miben létét. A felnőttek lettek a leglelkesebbek, meglátva a lápban rejtőző földvár képét vagy a berekfát, ami ismertebb nevén az éger. 

Földvár a lápban

Beszélgettünk arról a képről, ami bennük él a tájról és végigkövettük a Balaton és a berkek történetét. Jártunk gondolatban azokban az időkben, amikor ebben a tűzifátlan tájban még tőzeggel fűtöttek, és megtárgyaltuk, hogy milyen ehhez kapcsolódó eszközöket találhatunk még meg pajtákban, istállókban.

Tőzegvágók

A program kapcsán a Táj és Ember Egyesületben tevékenykedők munkáját is népszerűsíthettem. Nagyon örültem, hogy mindenkinek volt véleménye, kérdése és ismét többet kaptam a közönségtől! Tovább gazdagodtam a megosztott tapasztalatok, történetek által, így legközelebb ezekből is meríthetek, amikor ezt a tájat és a benne élő embert próbálom jobban megérteni!

Hálásan köszönöm a Közösségi Ház munkatársainak a helyszínt, a részvételt és a ropogtatni valókat!

A bejegyzést készítette: Miókovics Eszter, természetvédelmi mérnök

„Visszább a gyökerekhez” - rendhagyó bejegyzés

Idén rendhagyó, illetve hagyományteremtő jelleggel Sipeki Zsolt polgármester felkért, hogy mint Dánszentmiklós település „ifjú” lakója mondjak köszöntőt az 1848-as márciusi hősök tiszteletére a települési megemlékezésen.

A felkérés nagyon megtisztelt és meghatott. Egy héten át éjjel-nappal csak a köszöntőn gondolkodtam. Petőfi verseket olvastam, korabeli életrajzokat, leveleket néztem át és elmentem a Nemzeti Múzeum lépcsőjéhez, mindezt azért, hogy áthasson a kor szelleme, és belém költözhessen az akkor hangulat. Úgy éreztem, valóban „visszatérek a gyökerekhez”, oda, ahonnan mai nemzeti, társadalmi létünk kisarjadt. Új fényben tűnt fel előttem maga az ünnep. Megéreztem, mekkora örömre ad okot, hogy ma szabadon ünnepelhetjük ezeket a hajdani napokat, hogy Petőfi Sándor versei nem végezték tiltó listán, és megértettem azt is, milyen sokat köszönhetünk a hajdani időknek. De egyben elementárisan töltött el annak tudata, hogy újra és újra el kell érjük azt a hangulatot, lelki állapotot és jóba vetett hitet, amit a „márciusi ifjak” magukénak mondhattak. Azért, hogy minden nemzedék átélhesse a lélek tavaszát!

A köszöntő:

Ma reggel az járt a fejemben, nem is emlékszem, hányszor ünnepeltem már életem során március 15-ét. És milyen csodálatos az, hogy ez a nap évről évre eljön. Sokan öntudatlanul, megszokásból vagyunk itt esetleg azért, mert kötelező. De ha jól belegondolunk, ebben nincsen semmi különös. Hiszen életünk számos meghatározó részét öntudatlanul cselekedjük. 

Például miért beszélünk még ma is magyarul? Miért itt van az országunk és nem máshol? Vagy még mindig ehetnénk kézzel egy tálból, mint őseink 600 évvel ezelőtt, de egy ideje mi késsel villával eszünk saját tányérjainkból. Mai életünk legnagyobb része őseink egy-egy valaha meghozott döntéséhez ragaszkodik, tetteiket ismétli. A történelem abból áll, hogy valakik egyszer valamit elkezdenek és azt leszármazottaik vagy folytatják valameddig, vagy nem. 

Március 15-e a nemzet hagyományos ünnepe. Olyan, amit már akkor is megtartottak őseink, mielőtt az állam hivatalossá tette. Maga az ünnep nem 1848-ban született. A világosi fegyverletétel után a Habsburgok hadserege megszállta az országot. Vezetőit kivégezték, bebörtönözték, elüldözték. Népe önkormányzatát felszámolták, ügyeit idegen hivatalnokok intézték.

Ebben a közegben 1860. március 15-én egy maroknyi pesti diák megemlékezést szervezett a Forradalom tiszteletére. Nem küldte őket senki, nem szerveztek nekik ünnepséget. Ugyanaz a hazafiúi lelkesedés fűtötte őket, mint a 12 évvel azelőtti márciusi ifjakat. A diákok felvonulását szétverte a katonaság. Egy diákot megöltek. 1848-ban azon a napon senkit sem bántottak! A katonaság egy puskát sem sütött el! A Forradalom első emlékünnepe véresebb volt, mint maga a Forradalom!

Azóta, 1860. március 15. óta immár 155 éve Kanadától a Székelyföldig a hazafiak összegyűlnek. Talán csak néhányan egy londoni kocsmában, és nem koccintanak a sörrel! Vagy ide jönnek a dánszentmiklósi művelődési házba. Vagy Csíkszeredán az utcákon és a tereken ünnepelnek, ha esik, ha fúj!

De miért? Miért éppen ezt a napot hagyták ránk őseink? Miért ezt szeretjük mi is? Hiszen tulajdonképpen arról emlékezünk, hogy fiatal tanárok, újságírók, nyomorgó költők a reggeli kávéjuk után zajongva átvonultak egy nyomdába. És ott hátuk mögött egy zajos tömeggel kinyomtattak egy verset és egy 12 pontból álló jegyzéket. Engedély nélkül, fizetés nélkül. Majd elmentek az akkori főfő kormányhivatalba és alá íratták a két papírlapot. Este ünnepeltek és boldogan haza tértek. Az ablakokban pedig mindenhol égő gyertyák hirdették a diadalt.

Nem folyt vér! Nem volt csata, utcai harc, barikád! A mai napon ezt a vértelen forradalmat idézzük fel. Egy hatalmas, felszabadultság élményt. Ebben a hét országra szóló lakodalomban született meg az a szabadság, melyhez ma is mérjük magunk! Mikor egy pillanatra, talán öröklétre az egész haza lelke egyetlen közakarattá egyesült.

Ezt a közakaratot testesítjük meg ma is itt és szerte a világban. Újraéljük azt a napot! Ez a színpad itt a Nemzeti Múzeum lépcsője, akik itt beszélnek ma, Petőfi, Jókai, Vasvári helyén állnak. És a Múzeum lépcsője előtt itt a múzeum kert, ahol összegyűlik a mindenkori magyar nemzet. Ez a magyarság nagy hadgyakorlata! Minden évben bombák, repülők, csatahajók helyett az ünneplő nemzet. És ne higgye senki, hogy ez kevés, vagy jelentéktelen. Ha mi ma szerte Magyarországon nem állnánk a helyünkön, akkor túl a hegyen Romániában a székelyek nem követelhetnék vissza hangosan ősi önrendelkezésüket. A Vajdaságban, a Felvidéken, de még Ausztriában is bezárnák a magyar iskolákat és a magyar neveket még a térképről is kitörölnék. 

Mert lehetne úgy is, hogy az egyik kormány kiír egy népszavazást. Akarja-e Ön, hogy Magyarország eladja az állami vagyont és a bevételt egyenlő arányban szétossza a lakosság között? Akarja-e Ön, hogy a magyar országgyűlés, a honvédség, a rendőrség, a posta és a többi szerv bejelentse jogutód nélküli megszűnését? Akarja-e ön, hogy becsukjuk a boltot? És mindenki mehet amerre lát a kis vagyonával! Nagy a világ! 

Megtehetnénk, de nem tesszük.  Helyette ma is ide jöttünk, folytatjuk a hagyományt. És megmutatjuk a világnak, de legfőképpen önmagunknak, hogy voltunk vagyunk és lenni akarunk!

Mert kokárdát, szép cipőt, jó öltönyt adnak pénzért, de az összetartozást, a hazaszeretetet, a magyarságot azt meg kell élni és nem csak ma egyszer egy évben, hanem minden pillanatban!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Hosszú távollét után állhattam ismét a falum színe előtt. Hajdani színjátszó szakkörök műsorai, ünnepi versmondások, farsangi felvonulások után most felnőttként kellett ott állnom és hitet vallanom azokról az értékekről, melyek mentén igyekszünk, hol jól, hol rosszul megfelelni az őseink által kijelölt irányoknak.

Nagy tapsot és sok gratulációt kaptam. Úgy érezhettem, hogy a szülőfalum újra magához ölelt!

A bejegyzést készítette: Béres Sándor, néprajz-történelem szak (Pécsi Tudományegyetem)

Front előtt, front után...

A dánszentmiklósi Ady Endre Általános Iskola történelemtanára, Petróné Kemencei Anita felkérésére tartottam egy előadást az iskola 8. évfolyama számára a dánszentmiklósi helytörténeti gyűjtésem eddigi eredményeiről, különös tekintettel a Második Világháború eseményeire. 

Szívesen vállalkoztam a feladatra, mert különösen lényegesnek tartom, hogy az éppen elmenő nemzedékek átadhassák élményeiket, tapasztalataikat az utódok számára. Mivel ma kortünet a személyes kapcsolatok esetlegessége és felszínessége, ezért az idősektől rögzített élményanyag sokak számára az egyetlen igazi forrás lesz a későbbiekben, mikor rádöbbennek, hogy bárcsak elég időt szenteltek volna nagyszüleikre, dédszüleikre a maga idejében.

Az előadás első felében bemutattam azt a munkával teli, mégis sok esetben a mainál élhetőbb települést, a hajdani Dánszentmiklóst, melynek nyomai mára csaknem elenyésztek. Hangsúlyoztam, hogy akkoriban mindenki ebből a ma „terméketlennek” szidott homokból kereste meg a mindennapi kenyerét, amin ma csak taposunk, miközben a szülők nagy része órákat utazik munkáért, iskolára, óvodára vagy egymásra bízva a ma gyerekeit.

Szó esett arról, hogy bár ma nem ismerjük a háború élményét, de az iskola, a nevelési rend a mai napig „előkészítő” a hadseregbe. A tanár (elöljáró) parancsol, a tanuló (honvéd) szó nélkül engedelmeskedik. Sorakozót jelez a csengő, laktanya alaprajzú az iskola. És minden gyermek „sorköteles”. Ezért megnyugtattam őket, hogy belőlük is bármikor jó katonát faragna pillanatok alatt egy szakavatott kiképző.

Láttam, különösen elgondolkodtatta a diákokat, amikor arról beszéltem, hogy adatközlőim a háború alatt annyi idősek voltak, mint a mostani nyolcadikosok. Serdülőként élték át a napokig bunkerekben kucorgást, miközben felettük egy héten át dúlt a harc a II. Ukrán front és a „Kirchener – csoport” katonái között a falu birtoklásáért. 

Utána a megszállás éveiben a lányok folyamatosan bujkáltak, a fiúk pedig „robotra” jártak az egyik majorba felállított lókórházba. És megesett az is, hogy 500 felgyógyult lovat kellett ellovagolni innen a szerb határra a falu lakosainak, zömmel fiataloknak.

Az előadást azzal zártam, hogy ne csodálkozzanak azon, ha a nagyszülők, dédszülők összerezzennek, ha háborúkról hallanak, aggódnak értünk, ha elutazunk és mindegyikük több kiló cukrot, lisztet tart a kamrájában, készen minden eshetőségre. Ők egy olyan világban voltak fiatalok, amikor a létbizonytalanság és az erőszakos halál réme napi szinten része volt az életüknek. 

Itt elmaradt az alsó tagozatban egy könnyebb témájú előadás során tapasztalt lelkesedés, viszont kiült az arcokra az elgondolkodás. Így talán elértem valamit. Az előadás végén pedig az egyik diák ajánlkozott, hogy elkísér a nagyanyjához és együtt készíthetnénk vele felvételt.

A bejegyzést készítette: Béres Sándor, néprajz-történelem szak (Pécsi Tudományegyetem)

Lóháton Kazaksztánban*

A dánszentmiklósi Ady Endre Általános iskola sok változáson keresztülment, mióta közel húsz éve elballagtam belőle. A tanuló létszám a felére csökkent, és a tanári kar is megfogyatkozott, de örvendetesen megújult az épület, és hatalmas, fákkal gazdagon beültetett iskolaudvaron játszhatnak a gyerekek. 

Évekig csak a kerítés másik oldaláról tekintettem be az udvarra és jóleső érzéssel hallgattam a szünetekben tomboló zsivajt, mikor olykor elmentem az iskola mellett. Élmény volt végigmenni a folyosókon, beleszippantani az iskolai levegőbe. Első előadásomat az alsó tagozat előtt tartottam. A tagozat jelenleg az ebédlővel egy épületben van. Hogy az egész tagozat elférjen, ott rendeztük az előadást a tanító nénik segítségével. 

Izgatott voltam, mert alsósoknak még sohasem tartottam előadást. Bár bíztam a témában és a képek varázsában, kíváncsian vártam, hogyan viselkedik majd egy „ilyen” közönség.

A témám a 2012-ben átélt kazaksztáni* lovas utunk élményeinek gyermekszempontú átadásán nyugodott. A képes úti beszámoló során igyekeztem az ottani gyermekek mindennapjaival megismertetni a hallgatóságot, akik meglepő figyelemmel és lelkesedéssel szemlélték egy idegen világ arcait, helyzeteit.

Kazak kisfiú

Elmeséltem, milyenek az ottani falvak, hogy a gyerekek és a borjak ugyanazon a téren játszanak. A férfiaknak lehet két feleségük. Sok szó esett ennek kapcsán a kisfiúk és a kislányok következetes felkészítéséről, neveléséről a felnőtt életre. Felhívtam a lányok figyelmét, hogy az ottani fiúknak szégyen mosogatni! És a lányok lenézik azt a fiút, aki konyhai munkát végez, vagy takarít.

De elmondtam azt is, mekkora becsben vannak a lányok, ők a család díszei és mindennapi működtetői. A fiúk közül viszont vidéken sokan kiváló lovasok, versenyzők, pásztorok.

Kazak lovasok

Előadás közben döbbentem rá, hogy önkéntelenül mennyire jó témát választottam, hiszen végig gyerekekről és lovakról esett szó. A gyerekek ujjongva üdvözöltek minden lovas képet, egyáltalán nem zavaró, inkább lelkesítő „Aszta! Úúú! Vááá!” kiáltásokkal élénkítették az előadást.

A 45 perces előadás alig akart véget érni. Mikor felszólítottam őket, hogy most már menjenek ki szünetre, a csalódottság moraja töltötte be a termet, mondván, megígértem, hogy kérdezhetnek. Miután igazat adtam nekik, megkezdődött a kérdések özöne, amiből a gyorsaságuk miatt alig jegyezhettem meg egyet, kettőt. Például: 

„Nincsen büdös, ha trágyával tüzelnek?”

„Hány éves voltál, amikor ott jártál?”

A végén, némi tanítói kényszer hatására csak kiürült a terem, én pedig sokkolva az őszinte és lelkes gyermekarcok, gyermekszemek látványától kitámolyogtam az udvarra, és elnéztem, ahogy a sereg nekiered a játszótérnek, éppen olyan szilajsággal, mint bármelyik kazak aulban.

Hálásan köszönöm az általános iskola igazgatójának, Koncz Istvánné Gál Máriának az előadásra való felkérést, köszönöm a tanító néniknek a „rendfenntartásban” nyújtott kiemelkedő állhatatosságukat és természetesen az alsósoknak, akik megajándékoztak ezzel az élménnyel!

* ld. Megjegyzések

A bejegyzést készítette: Béres Sándor, néprajz-történelem szak (Pécsi Tudományegyetem)