A dánszentmiklósi Ady Endre Általános Iskola történelemtanára, Petróné Kemencei Anita felkérésére tartottam egy előadást az iskola 8. évfolyama számára a dánszentmiklósi helytörténeti gyűjtésem eddigi eredményeiről, különös tekintettel a Második Világháború eseményeire.
Szívesen vállalkoztam a feladatra, mert különösen lényegesnek tartom, hogy az éppen elmenő nemzedékek átadhassák élményeiket, tapasztalataikat az utódok számára. Mivel ma kortünet a személyes kapcsolatok esetlegessége és felszínessége, ezért az idősektől rögzített élményanyag sokak számára az egyetlen igazi forrás lesz a későbbiekben, mikor rádöbbennek, hogy bárcsak elég időt szenteltek volna nagyszüleikre, dédszüleikre a maga idejében.
Az előadás első felében bemutattam azt a munkával teli, mégis sok esetben a mainál élhetőbb települést, a hajdani Dánszentmiklóst, melynek nyomai mára csaknem elenyésztek. Hangsúlyoztam, hogy akkoriban mindenki ebből a ma „terméketlennek” szidott homokból kereste meg a mindennapi kenyerét, amin ma csak taposunk, miközben a szülők nagy része órákat utazik munkáért, iskolára, óvodára vagy egymásra bízva a ma gyerekeit.
Szó esett arról, hogy bár ma nem ismerjük a háború élményét, de az iskola, a nevelési rend a mai napig „előkészítő” a hadseregbe. A tanár (elöljáró) parancsol, a tanuló (honvéd) szó nélkül engedelmeskedik. Sorakozót jelez a csengő, laktanya alaprajzú az iskola. És minden gyermek „sorköteles”. Ezért megnyugtattam őket, hogy belőlük is bármikor jó katonát faragna pillanatok alatt egy szakavatott kiképző.
Láttam, különösen elgondolkodtatta a diákokat, amikor arról beszéltem, hogy adatközlőim a háború alatt annyi idősek voltak, mint a mostani nyolcadikosok. Serdülőként élték át a napokig bunkerekben kucorgást, miközben felettük egy héten át dúlt a harc a II. Ukrán front és a „Kirchener – csoport” katonái között a falu birtoklásáért.
Utána a megszállás éveiben a lányok folyamatosan bujkáltak, a fiúk pedig „robotra” jártak az egyik majorba felállított lókórházba. És megesett az is, hogy 500 felgyógyult lovat kellett ellovagolni innen a szerb határra a falu lakosainak, zömmel fiataloknak.
Az előadást azzal zártam, hogy ne csodálkozzanak azon, ha a nagyszülők, dédszülők összerezzennek, ha háborúkról hallanak, aggódnak értünk, ha elutazunk és mindegyikük több kiló cukrot, lisztet tart a kamrájában, készen minden eshetőségre. Ők egy olyan világban voltak fiatalok, amikor a létbizonytalanság és az erőszakos halál réme napi szinten része volt az életüknek.
Itt elmaradt az alsó tagozatban egy könnyebb témájú előadás során tapasztalt lelkesedés, viszont kiült az arcokra az elgondolkodás. Így talán elértem valamit. Az előadás végén pedig az egyik diák ajánlkozott, hogy elkísér a nagyanyjához és együtt készíthetnénk vele felvételt.
A bejegyzést készítette: Béres Sándor, néprajz-történelem szak (Pécsi Tudományegyetem)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése